Minden megváltozik...

Nem tudtam, hogy ki lehet ő. Még soha életemben nem láttam. Mégis furcsa mód ismerősnek tűnt. Egy ismerős idegen. Még szipogtam párat, majd a pulcsim ujjával megtöröltem a szemem. Ő elmosolyodott, majd átnyújtott egy zsebkendőt. Elfogadtam, és köszönetképen rá mosolyogtam. Láttam, hogy elpirul, kezét pedig szája elé tette, és elfordította tekintetét. Annyira aranyos volt... mint egy szégyenlős kiscica.

 - Hogy hívnak? - kérdeztem a zsebkendőt szorongatva.

Láttam, hogy csodálkozva nézz rám, és arca még vörösebbre vélt, ezért gyorsan még hozzátettem:

 - Csak azért, hogy kinek adjam vissza majd ezt a zsebkendőt - emeltem fel két kezem védekezőlég és meglóbáltam a kendőt.

 - Akiharu, 3-2 osztály.

 - Aki-kun. Köszönök mindent - mosolyogtam rá, majd visszasiettem az osztályba.

Éppen szünet volt, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon vágódtam be a terembe.

 - Akane! Már jobban vagy?

 - Hol van Ikuto?

 - Nem együtt voltatok?

Azonnal letámadtak a kérdéseikkel, nekem pedig semmi esélyem se volt a menekülésre. Megkezdődött az óra, és Ikuto-nak még nyoma sem volt... 2 óra telt el, amikor az óra közepén Ikuto csak úgy berontott. Teljesen kifulladt, haján izzadtságcseppek csillogtak, és kapkodva szedte a levegőt.  Körbenézett a teremben, majd tekintete megállapodott rajtam. Odajött hozzám, dühösen rám nézett, majd elkapta a karom és maga után rángatott. Nem akartam vele menni és nem akartam vele beszélni se... Mégis, amikor a szemembe nézett, nem tudtam neki nemet mondani. Ismét a tetőn voltam... Megálltunk, ő pedig maga felé fordított. Szemeiben ott bujkált a félelem.

 - Sajnálom - súgta, én pedig megrettentem attól, amit a szemében láttam....

A takaró alatt

Nem volt időm kiakadni azon, hogy Ikuto éppen most lopta el az első csókom, mert valaki éppen most nyitott ránk! Ránk terítette a takarót, szorosan magához ölelt, és a fejem a mellkasára hajtotta úgy, hogy ne látszódjon ki a takarót alól. Éppen csak sikerült elbújnom, amikor valaki elhúzta az ágy körüli függönyt.

 - Nahát, Ikuto-kun. Jól vagy? - hallottam a nővér hangját.

 - Csak a fejem fáj. Egy kis alvásra van szükségem.

 - Rendben, akkor újra itt hagylak. Jó pihenést - azzal elment.

Amint meghallottam a kulcs kattanó hangját, el akartam menekülni. Próbáltam kibújni az öleléséből, de ő még szorosabban tartott. Eluralkodott rajtam a félelem, úgy éreztem menekülnöm kell. Próbáltam ellökni magamtól, de nem bizonyultam hozzá elég erősnek. Lerántotta rólunk a takarót. Egyik kezével az állam alá nyúlt, és megemelte fejem, hogy a szemembe nézhessen. De én képtelen voltam a szemébe nézni, csak az ajkait láttam. A csók emlékére pedig könnybe lábadt a szemem. 

 - Akane - súgta halkan a nevemet, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni.

Amint meglátta a könnyeim, elengedett. Kihasználtam a helyzetet és elmenekültem tőle. Kiugrottam az ágyból, majd kezem számra tapasztottam, hogy ne lehessen hallani hüppögésem. Kisiettem a gyengélkedőből, de amint kiléptem az ajtón, beleütköztem valakibe. Felnéztem rá, de nem tűnt ismerősnek. Amikor meglátta könnyeim, elkapta a csuklóm és magával rángatott a tetőre. Becsukta az ajtót, majd szorosan magához ölelt. Biztonságban éreztem magam, ő pedig a fülembe suttogott...

 - Sírj csak... sírd ki minden bánatod... én vigyázok rád, nem kell félned...

Felforrósodik a helyzet

Még sose lógtam ezelőtt, ezért ennek az esélynek külön örültem. Igazából amolyan jókislány féle volnék... Mármint a jegyeim nem a legjobbak, de elég sok versenyre járok, meg elég sportos is vagyok. Benne vagyok a suli atlétika csapatában, és a tanárokkal is jóban vagyok. Most pedig az ő karjaiban tartok a gyengélkedő felé. Nem mertem kinyitni a szemem, féltem, hogyha kinyitom, felébredek. Mintha csak egy édes álom lenne. Azonban amikor végre rávettem magam, hogy mégis kinyissam, már egy puha ágyra dobtak le.

 - A nővér nincs itt, szóval addig maradunk, ameddig csak akarunk.

 - Mondd - ültem fel - Miért kellett ezt?

 - Csak úgy. Spontán ötlet volt.

 - És én, hogy kerültem bele a te "spontán" ötletedbe?

 - Kéznél voltál - nevetett.

Angyali volt a mosolya... gyermeki. De félek kimutatni valódi érzéseimet. Ő csak a barátom, semmi több.

 - Vörös az arcod, jól vagy? - vált aggódóvá hangja.

 - Pe-persze - dadogtam zavartan és arcom elé húztam a takarót.

Amint elmenekültem a takaró alá, érzetem, hogy mellém fekszik. Meglepetten pattantam ki alóla, de már csak ott feküdt mellettem csukott szemmel. Sóhajtottam, majd amikor már éppen ki akartam kellni az ágyból, ő elkapott és lerántott magához. Egy kis sikoly kíséretében landoltam mellette a párnán, ő pedig fölém kerekedett. Mielőtt megszólalhattam volna, hirtelen és egyetlen szó nélkül megcsókolt. A mennyben éreztem magam, főleg azért, mert ez volt az első csókom. Azonban mielőtt kiélvezhettem volna, ő eltávolodott tőlem, a gyengélkedőbe pedig új látogató érkezett...

Egy tél-tavaszi nap

Újabb nap, megint suli. Ma ráadásnak sok doga is lesz... más se hiányzott a sok hiányzásom után. nem csak, hogy még pótolni se tudtam mindent  van, amiről még életemben nem hallottam és megíratták velem a témazárót belőle. Szép kis tanárok, mondhatom. Pörögtek az órák és eljött az ebédszünet. A barátnőm, Hime (Aihime, de mindenki csak Himének hívja) megkeresett, és lestoppoltuk az egyik korlátot az emeleten. Majd megfagytam olyan hideg volt... Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet egy száll ingben jönni ezen a tél-tavaszi napon. Hime előttem állt, és kínomban már őt ölelgettem. Nem tudom, hogy ő hogy nem fázott?! Elengedtem és a falhoz akartam dőlni, de valakinek a karjaiba dőltem. Ő állt mögöttem és szorosan magához ölelt. Ja és itt az Ő, az Ikuto-ra, azaz Ikura vonatkozik. Olyan jó meleg áradt belőle. A pulcsiját lecipzározta és ahogy ölelt, rám terítette. Vártam egy fél percet, míg a hátam felmelegedett, majd megfordultam és derekánál átöleltem. Hime még mindig csodálkozott ezen, ahogy mindenki más is a suliban. Igaz, hogy nem jártunk együtt és még csak meg se fordult a fejünkben, néha úgy néztünk ki, mint egy pár... legalábbis a "külső szemlélők" állítása szerint. Csak barátok voltunk, és csak azért, mert egy dologban, pontosabban egy játékban egyformák voltunk. Mind a ketten ezzel játszottunk, úgymond a második életünkké vált. Senki se tudta igazán mi is van közöttünk, és néha úgy éreztem, én se tudom. De ez a téma sohase merült fel köztünk... vagy más. Csak arról a játékról vagy a házikról beszéltünk. Éppen kezdtem végre felmelegedni, amikor megszólalt a csengő. Azt hittem rögtön ellők majd magától, vagy valami hasonló, de meg se mozdult. Végül a tanár szólt ránk.

  - Ne itt turbékoljatok, irány az óra!

Én indultam volna, de ő még jobban magához szorított és közelebb hajolt hozzám.

 - Színlelj ájulást - súgta halkan.

Először nem értettem mégis mit akar ezzel, de aztán tettem, amit kért.

 - Tanárnő, Akane nem érzi jól magát, elviszem őt a gyengélkedőbe!

Gyorsan a karjaiba kapott és elindult velem a gyengélkedőbe...