Nem tudtam, hogy ki lehet ő. Még soha életemben nem láttam. Mégis furcsa mód ismerősnek tűnt. Egy ismerős idegen. Még szipogtam párat, majd a pulcsim ujjával megtöröltem a szemem. Ő elmosolyodott, majd átnyújtott egy zsebkendőt. Elfogadtam, és köszönetképen rá mosolyogtam. Láttam, hogy elpirul, kezét pedig szája elé tette, és elfordította tekintetét. Annyira aranyos volt... mint egy szégyenlős kiscica.
- Hogy hívnak? - kérdeztem a zsebkendőt szorongatva.
Láttam, hogy csodálkozva nézz rám, és arca még vörösebbre vélt, ezért gyorsan még hozzátettem:
- Csak azért, hogy kinek adjam vissza majd ezt a zsebkendőt - emeltem fel két kezem védekezőlég és meglóbáltam a kendőt.
- Akiharu, 3-2 osztály.
- Aki-kun. Köszönök mindent - mosolyogtam rá, majd visszasiettem az osztályba.
Éppen szünet volt, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon vágódtam be a terembe.
- Akane! Már jobban vagy?
- Hol van Ikuto?
- Nem együtt voltatok?
Azonnal letámadtak a kérdéseikkel, nekem pedig semmi esélyem se volt a menekülésre. Megkezdődött az óra, és Ikuto-nak még nyoma sem volt... 2 óra telt el, amikor az óra közepén Ikuto csak úgy berontott. Teljesen kifulladt, haján izzadtságcseppek csillogtak, és kapkodva szedte a levegőt. Körbenézett a teremben, majd tekintete megállapodott rajtam. Odajött hozzám, dühösen rám nézett, majd elkapta a karom és maga után rángatott. Nem akartam vele menni és nem akartam vele beszélni se... Mégis, amikor a szemembe nézett, nem tudtam neki nemet mondani. Ismét a tetőn voltam... Megálltunk, ő pedig maga felé fordított. Szemeiben ott bujkált a félelem.
- Sajnálom - súgta, én pedig megrettentem attól, amit a szemében láttam....
