Nem volt időm kiakadni azon, hogy Ikuto éppen most lopta el az első csókom, mert valaki éppen most nyitott ránk! Ránk terítette a takarót, szorosan magához ölelt, és a fejem a mellkasára hajtotta úgy, hogy ne látszódjon ki a takarót alól. Éppen csak sikerült elbújnom, amikor valaki elhúzta az ágy körüli függönyt.
- Nahát, Ikuto-kun. Jól vagy? - hallottam a nővér hangját.
- Csak a fejem fáj. Egy kis alvásra van szükségem.
- Rendben, akkor újra itt hagylak. Jó pihenést - azzal elment.
Amint meghallottam a kulcs kattanó hangját, el akartam menekülni. Próbáltam kibújni az öleléséből, de ő még szorosabban tartott. Eluralkodott rajtam a félelem, úgy éreztem menekülnöm kell. Próbáltam ellökni magamtól, de nem bizonyultam hozzá elég erősnek. Lerántotta rólunk a takarót. Egyik kezével az állam alá nyúlt, és megemelte fejem, hogy a szemembe nézhessen. De én képtelen voltam a szemébe nézni, csak az ajkait láttam. A csók emlékére pedig könnybe lábadt a szemem.
- Akane - súgta halkan a nevemet, én pedig képtelen voltam a szemébe nézni.
Amint meglátta a könnyeim, elengedett. Kihasználtam a helyzetet és elmenekültem tőle. Kiugrottam az ágyból, majd kezem számra tapasztottam, hogy ne lehessen hallani hüppögésem. Kisiettem a gyengélkedőből, de amint kiléptem az ajtón, beleütköztem valakibe. Felnéztem rá, de nem tűnt ismerősnek. Amikor meglátta könnyeim, elkapta a csuklóm és magával rángatott a tetőre. Becsukta az ajtót, majd szorosan magához ölelt. Biztonságban éreztem magam, ő pedig a fülembe suttogott...
- Sírj csak... sírd ki minden bánatod... én vigyázok rád, nem kell félned...
